FocacciAország 25.

Torino

Forza Toro

    Újabb nagy falat Milánó után, a szomszédos Piemonte fővárosa, Torino következik. Olaszország negyedik legnagyobb városa, most már csak Bari - Puglia örök cél marad(?) - és Bologna - igazából nem is értem, miért nem látogattuk még meg Emilia Romagna székhelyét - marad ki a top tízből. Torinói lepel, Grande Torino, Kossuth Lajos, Mole Antonelliana, mozimúzeum és valami juventusz nevű focicsapat, ami kapásból eszünkbe jut a városról, több információért nosza, vegyünk elő egy sárga-fekete útikönyvet. De csak óvatosan, csupán akkor tegyük ezt, ha mindenképpen szeretnénk lebeszéltetni magunkat Torino felkereséséről. Így indít: „Torinóért nem érdemes nagy hűhót csapni”. Komor, nem igazán olasz, ipari külvárosok összevisszasága; ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel dolgozik a szerző, valamiért nagyon megharagudhatott a városra.

    Persze nem hagyjuk magunkat, kora reggel indulunk a La Terrazzából, az út száz perc, egy óra múlva ott vagyunk. A cél Torino szíve, a Piazza Castello, parkolókból jól el van eresztve a város, úgy hallottuk. Ennek ellenére, ahogy végigdöcögünk a Via Pón, sehol nem látunk egyetlen parcheggio táblát sem. A főtéren kiszúrunk egy lehajtót, földalatti garázs az út túloldalán. Megfordulni nem szabad, de ha gyorsan csináljuk, talán senki sem látja. Ahogy legurulunk a parkolóba, egy másik Torinóba csöppenünk. Roma - San Carlo - Castello, áll a lehajtó tábláján, és valójában olyan érzés, mintha Rómáig tudnánk autókázni a föld alatt. Tömött sorokba zsúfolódik itt a város szinte összes autója, tényleg kilométereken át keresünk helyet magunknak. A Piazza Castellótól negyed órás sétára vagyunk, mikor is végre gyalogosan felbukkanunk a föld alól. Az első döbbeneten hamar túl vagyunk.

    A Piazza Castello három oldalról zárt tér, a város történelmi központja, olyan épületcsodákkal, mint a Palazzo Madama és a Palazzo Reale. Meleg van, szinte süt a járólap, a milánói illuzionisták rokonai ezúttal sárga lepelbe bugyolálva próbálnak megtéveszteni minket. Nem hagyjuk magunkat, inkább körbejárjuk a felettébb furcsa Madama palotát. Korszakok különös találkozása az épület, az alapjait római kori városkapura építették, nagyobb része középkori vár (Casaforte Acaja) négy kerek bástyával, homlokzata barokk stílusú palota. Egykori Savoyai rezidencia, a világörökség része, akárcsak a mellette álló királyi palota, aminek belépünk a kertjébe. Talán érdemes lenne végigsétálni a látogatható részein, de idő hiányában ettől most eltekintünk.

Sárga bohócok

   Az udvar nyugati oldalán található kapun keresztül hagyjuk el a palotát és máris a Piazza San Giovannin találjuk magunkat. Nem egy szép tér, köszönheti ezt annak a betonkocka kormányépületnek, ami uralja az egyik oldalt. Szemben vele azonban ott magaslik a Cattedrale di San Giovanni Battista és a már megszokott módon külön álló harangtorony. A dóm őrzi a kereszténység talán legféltettebb és legmegosztóbb ereklyéjét, a torinói leplet. Belépve a templomba elsőre egy furcsa fekete oltár tűnik fel, közelebb lépve kiderül, festett ponyva csupán. Nem tudjuk eldönteni, hogy felújítási takaró-e vagy állandó eleme a főhajónak. Szemben vele hatalmas poszter a bejárat felett, az utolsó vacsora olcsó reprodukcióját nézegethetjük. Oldalt plazmatévék a falon, a lepel „hiteles” történetét mesélik el. Na de lássuk már azt a csodát. Persze nem fogjuk, az oltár melletti kápolnában, hatalmas ládában őrzik, megtekinteni jó, ha tíz évenként engedik. Idén április és június között látogatható, előzetes bejelentkezés, szurkolói kártya igénylés és vénaszkennelés után. Ferenc pápa már regisztrált.

    A város legtöbb pontjáról látszódik Torino jelképe, a Mole Antonelliana. Mintha egy óriási tornyot láthatatlan kezek nemes egyszerűséggel lenyomtak volna a földbe és csupán a kupola lenne a felszínen, úgy néz ki ez a furcsa, eredetileg zsinagógának szánt épület. 26 évig épült, hogy aztán eredeti funkcióját soha se lássa el. 2000 óta a világ legnagyobb múzeumának ad otthont, a Museo Nazionale del Cinema kiállítását semmi pénzért nem hagynánk ki. Liften közelítjük meg a fényképezés történetét bemutató kiállítást, majd hamarosan belecsöppenünk a torony közepébe. Döbbenetesek a méretek, gyakorlatilag a teljes kupola belső tere egy légtér. Lent kényelmes ágyakban fekve nézhetünk filmeket, oldalt csigaalakban felfutó nyitott folyosókon érhetjük el a kupola tetejét. A falakon az aktuális kiállítás, az Oscar díjas színésznők életét mutatja be. Időnként, mint valami jövőben játszódó filmben, üvegfalú lift suhan le hangtalanul a torony csúcsából a földszint felé, majd vissza. Ámulok és bámulok, még fényképezni is elfelejtek, pedig talán nem is tiltott dolog ez errefelé.

Tobik

Via Roma - háttérben a Chiesa di Santa Cristina harangtornya

Vissza a parkolóhoz

    Késő délután érkezünk a város keleti szélén fekvő Superga domb tetején trónoló, Torinóra büszkén letekintő Basilica di Superga templomhoz. Záróra van, nem jutunk be, így nem láthatjuk a városban uralkodó egykori Savoyai család tagjainak síremlékét. Megtaláljuk viszont a dóm mögötti sétányon elhelyezett márványtáblát, mely az 1949-es repülőgép szerencsétlenségben elhunyt FC Torino tagjainak állít emléket. A Grande Torinónak becézett csapat a negyvenes években sikert sikerre halmozva sorozatban ötször hódította el az olasz bajnoki címet, a scudettót. A nemzeti csapat gerincét is ők adták, az ellenünk vívott 1947-es válogatott mérkőzésen például a pályára lépő összes mezőnyjátékos ebben a klubban szerepelt (a végeredmény 3:2 oda, góljainkat Szusza és Puskás szerezte). 1949. május 4-én hazafelé tartottak Lisszabonból, de nem sokkal a leszállás előtt viharba keveredett a gép és a rossz látási viszonyoknak (kb. 40 méter) köszönhetően, túl alacsonyan repülve, 180 km/órás sebességgel a bazilikának csapódott. Senki sem élte túl a tragédiát, harmincegyen vesztek oda, a Grande Torino tizennyolc futballistája és a vezetősége - köztük a magyar Erbstein Ernő -, újságírók és a repülőgép személyzete. Kubala Lászlónak, a kor legnagyobb sztárjának hajszálon múlott az élete. Rábólintott már a Torino megkeresésére és helye volt a gépen, de fia betegsége miatt lekéste azt. A bajnokságból hátralévő négy mérkőzésen ifistákkal felálló Torino begyűjtve az összes pontot - ellenfeleik is a primavera csapatot küldték pályára – ezzel megszerezte a nagy korszak utolsó bajnoki címét.

Superga - Széchenyi fürdő feeling

    A várost elhagyva megállunk még egy másik fontos helyszínen. Torino második számú csapata, a Juventus stadionja pár éve épült, csillogó ablakán büszkén virít egy felirat: non c'è due senza tre. A számok 32-t formáznak, utalva ezzel a megszerzett bajnoki címekre, amik a különböző fogadási csalások miatt ebben a pillanatban hivatalosan csupán harmincan vannak. Aztán idén összejön nekik a harmincegyedik, vagy harmincharmadik, ki hogy szereti számolni.

   Torino alapvetően szép város. Belvárosa a nagypolgári Budapestre emlékeztet, szabályos, rendezett és tiszta. Kicsit szürke, kicsit kocka, de határozottan egyben van. Semmi összevisszaság, az utcák merőlegesen metszik egymást, itt nincs a már jól megszokott olaszos kesze-kuszaság. Ne hagyjuk magunkat lebeszélni róla.

Búcsúpillantás

Következik: Bellagio