Gasztronyaralás 2015 - 3. 

A Káli-medence és környéke

Jóbarát

   A Káli-medence nyolc apró település otthona, ezek közül most négyet térképezünk fel alaposabban, Monoszlót, Köveskált, Szentbékkállát és Mindszentkállát. Kékkút és Salföld már régi ismerősünk, Kővágóörsre és Balatonhenyére pedig ezúttal nem jutunk el. Cserébe lesz még szó a medencéhez közeli Káptalantótiról, Dörgicséről és Vigántpetendről. Húzzunk is bele.

    A negyedik szálláshelyünkhöz közeledünk, a Liszkay - tessék választani - Birtok, Pincészet, Borhotel, Borkúria, Vendégház, Wine Estate, Vineyard Estate lesz két éjszakára az otthonunk. Talán érdemes lenne egyértelművé tenni a hely nevét, mindegyik elnevezés találatot eredményez a neten, hirtelen jött káosz. A weboldallal amúgy sem tudtam megbarátkozni. Az még rendben van, hogy alapból angol nyelvű a kezdőoldal, de ha magyarra váltunk, ilyeneket olvashatunk: Főoldal, gastronomia, szallas, kulonleges esemenyek, dűlő stb. Amúgy is a halálom, ha egy szép betűtípus kedvéért bevállalja egy cég, hogy kirívóan ronda és oda nem illő hosszú ékezetes magánhangzókkal elcsúfítja a weboldalát, szórólapját, étlapját, akármijét. Egyszerűen nem jövök rá, hogy ez nem szúr szemet senkinek, vagy csupán nemtörődömségről árulkodik. De kanyarodjunk csak vissza a Liszkay pincéhez, nem érdemli meg, hogy rajta töltsem ki régóta fortyogó frusztrációmat.  A birtok nevénél talán már csak odatalálni kacifántosabb. Monoszló, hrsz 48/2. Csupán egyszer tévedünk el, a falu közepén felállított iránymutató tábla szerintem nem egyértelmű, Andi szerint de. Észak felé megyünk rettenetesen sokáig, egyre rosszabb minőségű földúton, aztán Balatoncsicsó előtt nem sokkal visszafordulunk, még szerencse, hogy nem sietünk sehova. A jó irány sem sokkal felhasználóbarátabb, alaposan teszteljük a lengéscsillapítóinkat.

   A viszontagságos út után a birtok maga a csoda. Fenyegető vaskapu zárja le az utat a véletlenül erre kószáló autósok elől, belépés csak meghívóval.  Hatalmas épület tárul a szemünk elé, előtte csillogó medence pihenőágyakkal és szökőkutakkal. Előttünk szántóföld, körülöttünk szőlő és erdősáv. A Káli-medence gyakorlatilag itt fekszik a lábunknál, nyugat felé messzire ellátni innen. Monoszló egyetlen nevezetessége azonban rejtve marad, a bazaltorgonáiról híres Hegyestű pontosan a hátunk mögött fekszik valahol. Erika – a ház asszonya - fogad minket, kávét és egy pohár pinot noir-t kapunk a panorámateraszon, csodáljuk a Toszkánára emlékeztető vidéket. A vendégház kívülről kimondottan szolid és visszafogott, semmi túlzás, semmi sallang csak a jellegzetes Balaton-felvidéki stílus. Belül hatalmas nappali zongorával és kandallóval, egyik sem csupán díszletként szolgál. A konyha nyitott, egy légtér az étkezővel, a berendezését asztalostul, lábasostul, mindennel együtt kérem, köszönöm. Az emeleten kilenc szoba, a miénk a Santorini lesz. Görögös hangulat, szolid kék színvilág, a fürdő hatalmas, csak a zuhanyfülke akkora, mint máshol a teljes vizes helyiség. Érkezés előtt kicsit féltünk a hely talán túlzónak tűnő eleganciájától, nem szeretnénk feszélyezetten érezni magunkat. Aztán mikor összefutunk a rövidnadrágos Liszkay úrral, aki a tűzhely mögött főzőcskézik, majd gazt szed a kertben, minden aggodalmunk pillanatok alatt szertefoszlik. Jól fogjuk itt érezni magunkat. És valóban, jó lesz majd emlékezni a mindig mosolygós személyzetre, a bőséges és különleges reggelikre valamint az esténként a halk zene mellett a kanapén elfogyasztott borokra.

   Vasárnap délelőttönként mindenki Káptalantótira igyekszik. A Liliomkert piac a település szélén foglal el egy falatnyi területet, parkolás érkezési sorrendben a kialakított parkolóban, út szélén, szántóföldön, egymás hegyén-hátán. Hogy mi itt a szabályos, azt talán senki sem tudja. Érdemes korán reggel érkezni, egyrészt nem kell majd órákat gyalogolni az autótól, másrészt a kínálat színvonala is rohamosan csökken az idő előrehaladtával. Termelő piac révén van itt szinte minden, nem is kezdek bele egy végeláthatatlan felsorolásba. A színvonal magasan van, akárcsak az árak. Nem is találunk itt gagyit, hála a hely területi korlátainak, talán a későbbiekben sem alakul itt ki csattogós falepkés zsibvásár. Bámészkodó turisták, helyi lakosok, környékbeli vendéglátósok fordulnak itt meg tömegestül, mindenki megtalálja azt, amire igazán szüksége van.

   Vigántpetendre tartunk, bár ezúttal nem a Wellhellós(!) Művészetek Völgye az apropó (ez is megérne egy posztot, honnan hová, avagy Mártától Oszkóig címmel). A 77-es út mentén félig domboldalba vájt mediterrán hangulatú épület, tíz éve készül itt saját recept alapján a langalló. A klasszikus sajtos–tejfölös mellett erősen ajánlott a kacsatöpörtyűs, de az igazi remekmű itt is a velős. Mennyiségben fele akkora, mint a gyulakeszi konkurens, de itt kenyérszeletek helyett frissen sült kenyérlángosra kenik a krémes agyat. Mennyei. Aztán itt is akad apró morognivaló, néhány nap múlva kávézni állunk meg, de öt perccel a nyitás előtt mogorván közli a tulajdonos, hogy langalló csak délután lesz. Nem kérdezi meg, hogy esetleg egy üdítőt vagy kávét kérünk-e, sajnos még mindig van némi különbség a magyar és például az olasz vendéglátás között.

    Köveskál a Balaton-felvidék talán legfelkapottabb faluja, igazi gasztroparadicsom évek óta. A Káli-medence „fővárosa”, apró parasztházak, girbe-gurba utcácskák, igazi autentikus hangulat. A csupán háromszáznegyven főt számláló település négy(!) elismert étteremmel és legalább három országos hírű pincészettel rendelkezik. Kíváncsi vagyok, néhány év múlva, egy esetleges újabb „gasztroforradalom” után milyen átrendeződés lesz a környéken, mi marad nekünk Köveskálon.

    A Pálffy Pincészethez éppen, hogy csak beugrunk, egy szürkebaráttal a hónunk alatt távozunk tőlük. A Káli Köveknél a borász, Szabó Gyula fogad minket, mesél a borokról, a savakról és a szőlőről. Két olaszrizling és egy szürkebarát gazdagítja tovább a csomagtartónkat.

Pálffy borterasz

Félház

      Ebéd és vacsora közötti lehetetlen időpontban kapunk csak asztalt a Kővirág étterembe, telt házzal pörögnek déltől zárásig. Az udvar sarkában van az asztalunk, a fakerítésre felszerelt három hatalmas táblára krétával írt kínálat innen jól látható, messzebbről lehet nehezebb kisilabizálni a kézzel írt betűket. Az ötlet amúgy tetszik, ráadásul megspórolják az állandóan változó étlap okozta nyomdaköltségeket. Pincérek nyüzsögnek körülöttünk szakadatlan, nem túlzás, szinte egyikőjüket sem látjuk kétszer. Fűszeres kecskesajt krémet kérek elsőnek, friss házi kenyér jár hozzá. Igazi könnyű nyári fogás, felcsigáz alaposan. A vaddisznónyak ellenben nagyon is férfias étel, három, méretes vajpuha hús fekszik a burgonyapürén, tetején mángold. Isteni íz és állag, csupán a tálalás hagy némi kívánnivalót maga után. A polentás kacsacomb látványban hasonlót produkál, de ez is tökéletesen elkészített fogás. Szilváspitével zárjuk az estebédünket és elégedetten állunk fel az asztalunktól.

   Napokkal később ismét Köveskál felé visz az utunk, igaz a település gyakorlatilag kikerülhetetlen az erre portyázóknak. Bejelentkezünk a Mi A Kőbe, csak a teraszon lesz helyünk, szabadkoznak előre. Semmi gond, máris megyünk. Aztán az étterem gyakorlatilag üres, hat óra van, most indul be az élet. Trombitás úr akár bent is leültetne minket, de jó nekünk a szabad ég alatt is. Valaha kocsmaként üzemelt a főúton álló hófehér épület, most menő gourmet étterem, hivatalos alnéven Káli-medencei Borok Háza. És tényleg, a borlap felsorolja a medence legjobb pincéit, a Káli Köveken, a Liszkayn és a Pálffyn keresztül a Kaál Villán és a Kőrókán át egészen a ház saját boráig. Az udvar hatalmas, olajfa és leander a sarokban, templomtorony a háztető felett, klassz, úgy ahogy van. Zsidótojás és sült cékla az előételünk, mindkettő gyorsan érkezik, hogy aztán innen egy kissé döccenjen a lendület. Egyre csak jönnek a vendégek, a személyzet egyelőre hősiesen állja a rohamokat. A rántott tarja mellé pohárban kínált burgonyasaláta a szakmában a legjobb, a hús vajpuha és ízes, ezt a fogást Bécs bármelyik „wiener schnitzelezőjében” megirigyelnék. Igazi magyaros fogás a borjúpaprikás galuskával, kár, hogy a kovászos uborkánk csak a vacsora végére érkezik hozzá. És itt szétesik az étterem, elúszik a konyha. A szilvás gombócunkra sokat várunk, de a személyzet kedves és próbál szabadkozni, részünkről nincs harag. Mondtam már, hogy pont ráérünk?

    Dörgicsére célirányosan a Pántlika pincészet miatt megyünk el, aztán annyira megtetszik a hely, hogy visszatérünk majd még ide „eltévedni” a szőlőhegyen. Szeretnénk itt egy kisebb birtokot, ebben gyorsan megegyezünk. Valószínűleg azok is így vannak ezzel, akiknek már megadta ezt az élet, nem futunk bele eladó pincébe. Panoráma a Balatonra, szőlővel és présházakkal, megunhatatlan látvány ismét. Pántlikáék a pince mellé összehoztak egy hangulatos teraszt, lecsót és paprikás krumplit kínálnak a borok mellé. Enni most itt nem fogunk, egyetlen palack borral távozunk. Csupán egy jó tanács, talán érdemes lenne nagyobb gondot fordítani a látszólag tétován botorkáló betérő vendégek tájékoztatására. Hiába a közel harminc féle palackozott bor, ha információ híján legszívesebben egyiket sem emelnénk le a polcról.

    Szentbékkállán többször keresztülgurulunk, aprócska hangulatos falu a főúttól kicsit távolabb. A Pegazust keressük, a templomkert mögött találunk rá. Hatalmas udvar, hosszan elterülő épülettel. Köszönhetően a tulajdonosoknak, az egykori Eszterházy kúria épülete lassan visszanyeri méltó állapotát. Éveken át állt lepusztulva a fogadó, ami a cégtáblája szerint még most is az. Gyakorlatban viszont fogalmunk sincs, hol vagyunk. Romkocsma vagy borterasz? Étterem vagy galéria? Közösségi tér, nem hivatalosan talán ez fejezi ki legjobban a hely szellemiségét. Érdemes ide betérni egy pohár fröccsre vagy szörpre, de van egy rövid étlap is, éhen sem maradhatunk. A kúria hatalmas szobáinak egy része már felújítva várja a betérőt, most az Emlékek Tava kiállítást látogatjuk végig. Letéphető versek és novellák a falakon, egykori balatoni emlékek különböző tálalásban. Fényképek és képeslapok, moziműsor és VHS gyűjtemény, mind-mind retróhangulatban. A hullahopp karika kompozíciót szeretném csak feledni, majd egyszer elmagyarázhatná valaki mit is láttunk.

Szentbékkálla örzője

Az egyik Istvándy

   Káli-kapocs a mindszentkállai romkocsma neve, bár ilyen hangulatú italmérő helyig nem is kell olyan sokat utaznunk, Csepel és Erzsébet hemzseg a hasonló állagú és jellegű borozóktól. De az ötlet jó, sátorhelyek az udvaron, szocreál hangulatú berendezés a kocsmában, táblák és székek mind-mind a hatvanas, hetvenes évek hangulatában. A Vespa gyűjtemény valamelyest azért kilóg a sorból, azért elég kevesek furikáztak akkoriban a magyar falusi poros utcákon az olasz darazsakkal.